Nem egytálétel, de friss élmény.
Szalontüdő. Hozzá Krušovice.
Az Ínyesmestert idézem (azaz lusta vagyok):

A borjútüdőt (vegyük hozzá a szívét is) tisztára mossuk, és sós, zöldséges vízben, melybe egy-két babérlevelet és néhány szem egész magyar borsot is tettünk, megfőzzük. Mikor kihűlt, kivesszük a léből, gondosan kivagdossuk belőle a benne található porcos csövecskéket, s a többit vékony szalagokra vágjuk. Egészen apróra vagdalunk valamelyes zöldpetrezselymet, valamint egy kis fej vöröshagymát, melyekhez némi majoránnát is teszünk. Mindezeket összekeverjük egy kis kanál szardellapasztával és ugyanennyi mustárral.
Mindezek után jó barna rántást készítünk, melynek zsírjában egy kicsi porcukrot is pirítunk. Hozzákeverjük az előbb leírt fűszeres vegyüléket, meghintjük egy késhegynyi nemes-édes paprikával, egy pillanatig együtt pirítjuk, majd megfelelő mértékre föleresztjük azzal a lével, melyben a tüdő főtt. Folytonosan keverjük, miközben kissé megborsozzuk, s egy-egy kanál jó borecettel és citromlével savanyítjuk. Egy ideig forraljuk, s most beletesszük a fölvagdalt tüdőt, s az egészet húsz-huszonöt percig főzzük mérsékelt tűzön. Mikor készen van, pár kanál jófajta tejföllel ízesítjük, és még egyszer fölforraljuk. Nem szabad hígnak lennie, de túlságos sűrűnek sem, a szabályozásra mindig maradjon elegendő a főző léből.

Hozzá knédli (az Ínyesmester pörköltszaftot és tükitojit is mond) és persze jó sör.
Ez nem egytálétel, de csak a knédli miatt. Ha kenyér lenne helyette, akkor egytálétel lenne. Ezen mindenki gondolkodjon el.

Gondolkodáshoz - mivel érthetetlen módon Magyar Elekről nem találtam képet ónlájn, íme egy ember, akinek semmi köze a fentiekhez, talán azon kívül, hogy bizonyára szereti a sört.